1. Strófa

A srác a szobában ült szemében könnyek
Előre látta jól, hogy az emlékek rá törnek
Csalfa cselekkel beszőnek
Rád jönnek éjszakánként az életedre törnek
Lassan a szóval fel lassan, vigyázni kell
Lassan mint az életed ez is úgy múlik el
Érhet bárkit kár
Mert a jó és rossz mint két testvér kézen fogva törnek rád
Rám dőlnek a falak egy falat az életből
Ebből a kéjes édes méregből
Elég a tényekből nekem nem kell!
Mikor kérnek: Maradj! De te érzed menned kell
Elég a szavakból elég az arcokból
Eléget a tűz mindent belül önhatalomból
Csak egy vagyok a szakaszból egy Srác
Ne bántsd a gyereket még mindig nagyon fáj
Hiába látod az életem ne keltsd a képzetet
Ki mindent tud eléggé tévedett
Mond te érted ezt?! Ne bántsd a srácot
Én nem így akartam- sajnálom


Refrén.


Bárki bárhol megbántott
Benned belül félre látott rossz képek lelki károk
Mint egy rémálom nem látom, hiába várom: barátom sajnálom!


2. Strófa


Nem érzek- ez csak érdekes képzet
Múlnak az évek rád törnek képek
A szavak csak ékek különös népek
Lehetnek rosszak de lehetnek szépek
Lehet nem érted de én is mint mindenki más
Ugyanúgy élem meg, mint egy villanást
Mert az élet nem más
Figyeld a pillantást egy apró szemvonást
Sajnállak téged a tettedért
Sajnálom magamat az elmúlt évekért
Azok kiknek magamért nem felelek meg
A jelszó ez volt: senki sem nevelhet meg!
Hé Minek is szólok ha valami bánt
Letagadod pedig neked is árt, neked is fáj
A barátod vagyok a jó szóért nem kár
Ugyanúgy mint nekem ez neked is jár
Együtt könnyebb a lány sem nevethet ki
Kinek kellesz de nem fog soha megérteni
Nem kell félteni, sajnálom
A számat nem hagyja el többé, ígérem: barátom


Refrén.



3. Strófa


Te aki támadsz a szavakkal
Te aki bármit kibírsz mert tisztában vagy magaddal
Vigyázz! Aki a legbiztosabb magában
Karóként fordítják vissza a szavába
Miért a lényeg fáj? Miért csak másért kár?
Mi értelme a szónak ha az csak bajjal jár?
Mond ez tényleg fáj? Vagy csak úgy érzem?
Ülök a téren a filmeket nézem
Az emberek a közhelyek a képzelet
Rám száll jön az élet a főterek
Megnyílnak a kapuk arcok kacagnak
Ablakok dőlnek ki hiába szaladnak
El, ez nem kell ez is úgy múlik el
Mint te magad vagy aki érted sír
Látod van aki bír és mégsem éli túl
Tapasztalattal minden túl bonyolult
Nem kell, hogy értsed ne is hallgass rám
Csak valami fáj valami bánt valamit látok
Barátok én is érzékelek
Mint a fényérzékenyek félek a naptól
Depresszáns tünetek az agyamban szünetekként
Hatolnak mélyen az ütemek ezekkel üzenek
Mégis kevesen értetek
Kevesen féltetek keveset értetek
Meg, kevesen tértetek meg
Túl keveset éltetek meg
Túl könnyen vesztek mindent akár egy árut
Nem számít ki mennyiért csak az mit árul
Mindenki bámul
De a szemekben a megfagyott vakság mindent elárul
Kitárul a fény mindkét kezemben
Mond te mit látsz a szememben?!


Refrén.